A 2015. év rovarát – internetes szavazás végeredményeként – a Magyar Természettudományi Múzeum kiállítási épületének Jávorka Sándor termében (1083 Budapest, Ludovika tér 2–6.) mutatjuk be, a Magyar Rovartani Társaság 2014. december 19-én 16 órakor kezdődő előadóülésén.
A szavazáson a legtöbb jelölést kapott faj, és így a 2015. év rovara a nagy szentjánosbogár. Azért is szerencsés, hogy erre a fajra esett a választás, mert az UNESCO – Az Európai Fizikai Társulat kezdeményezése – 2015-öt a Fény Nemzetközi Évének nyilvánította. A szentjánosbogár és a fény ugyanis elválaszthatatlanok: e bogárfaj legismertebb és legfeltűnőbb élettani megnyilvánulása az, hogy világítani képes.
Tudományos neve és rendszertani besorolása
A nagy szentjánosbogár tudományos neve Lampyris noctiluca (Linnaeus, 1767). Tudományos nevének első szava (a genusznév) lámpást jelent, a második szó (a faji jelző) jelentése "éjszaka világító". Besorolása az állatok rendszerében a következő:
- Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
- Osztály: Rovarok (Insecta)
- Rend: Bogarak (Coleoptera)
- Alrend: Mindenevő-bogarak (Polyphaga)
- Családsorozat: Pattanóbogár-szerűek (Elateroidea)
- Család: Szentjánosbogár-félék (Lampyridae)
- Genusz: Lampyris
- Család: Szentjánosbogár-félék (Lampyridae)
- Családsorozat: Pattanóbogár-szerűek (Elateroidea)
- Alrend: Mindenevő-bogarak (Polyphaga)
- Rend: Bogarak (Coleoptera)
- Osztály: Rovarok (Insecta)
Köznapi neve különböző nyelveken
- Angol: common glow-worm
- Cseh: světluška větší
- Finn: kiiltomato
- Francia: lampyre vagy ver luisant
- Horvát: ivanjska krijesnica
- Lengyel: świetlik świętojański
- Német: Leuchtkäfer vagy Glühwürmchen
- Orosz: oбыкновенный светляк
- Román: viermele strălucitor
- Spanyol: luciérnaga
- Svéd: stor lysmask
- Szlovák: svetluška svätojánska
Rokonsági köre
A szentjánosbogár-félék családjának eddig mintegy 2000 faját ismerjük, melyek többsége a Föld trópusi területein honos; a mérsékelt övben a fajok száma kevesebb. Európából mintegy 50 fajt mutattak ki.
Magyarországon 3 faj él: a nagy szentjánosbogáron kívül a kis szentjánosbogár (Lamprohiza splendidula) és a törpe-szentjánosbogár (Phosphaenus hemipterus). Elsősorban a párásabb élőhelyeket (erdőket, mocsarakat, folyó- és patakvölgyeket, nedves réteket) népesítik be.
Külalakja
A nagy szentjánosbogárra erős ivari kétalakúság (szexuális dimorfizmus) jellemző: a hím és a nőstény megjelenése nagyon eltér egymástól
A hím teste 10–12 mm hosszú, szürkésbarna színű, előtorának és szárnyfedőinek szélei világosabbak. Feje felülről nem látható, mert a félkör alakú előtor teljesen befedi, csak a 11-ízű csáp látszik ki alóla. Fejének nagy részét a két hatalmas, félgömb alakú összetett szem teszi ki, amelyek alul majdnem összeérnek. Szájszervei csökevényesek. Szárnyfedői befedik a potrohot. Hártyás szárnyai fejlettek, repülni tud. Potroha 7. szelvényének hasoldalán alul két kis fehér folt (világítószerv) látható.
A nőstény teste 15–25 mm hosszú, szürkésbarna hátoldalának középvonala kissé világosabb. Feje felülről szintén nem látható, mert a félkör alakú előtor teljesen befedi, csak a 11-ízű csáp látszik ki alóla. Összetett szemei kisebbek, mint a hímnél. Szájszervei csökevényesek. Szárnyfedői és hártyás szárnyai hiányoznak, ezért repülni nem tud. Szárnyak hiányában a testének szelvényezettsége szembetűnő: első három szelvénye az előtor, a középtor és az utótor, ezek után következik a nyolc látható potrohszelvény. Hasoldalán a 6. és a 7. szelvényen harántos fehér szalag, a 8. szelvényen kétoldalt egy-egy kis fehér folt látható, ezek a világítószervei.
A lárva érett korában 20–25 mm hosszú. A nőstényhez hasonlít, de előtora nem félkör alakú, hanem kissé megnyúltabb. Színe feketésbarna, de minden testszelvénye két hátulsó szögletén elmosódott szélű világosbarna folt látható. Csápja nagyon rövid, csak három ízből áll. Szeme csupán egyetlen elemi szemecskéből (ommatidiumból) áll, rágói viszont jól fejlettek, és az emésztőfolyadékot vezető csatorna fut rajtuk. Felülről nézve a testének első három szelvénye az előtor, a középtor és az utótor, ezek után következik a kilenc potrohszelvény. Hasoldalán a 8. szelvényen kétoldalt egy-egy kis fehér folt látható, ezek a világítószervei.
Nem megfelelően tájékozott emberek néha szentjánosbogárnak neveznek olyan nappal aktív bogarakat, amelyeknek a kültakarója szembetűnően fényes zöld. Ilyen például az aranyos virágbogár (Cetonia aurata), a nagy fináncbogár (Anomala vitis) vagy a díszes árvacsalán-levelész (Chrysolina fastuosa). E fajok azonban semmilyen rokonságban nem állnak a szentjánosbogarakkal, életmódjuk egészen más, és nem is világítanak.
Elterjedése
A nagy szentjánosbogár Európa nagy részén előfordul, észak felé a Skandináv-félsziget déli részéig. A Pireneusi-félsziget nagy részéről hiányzik, és nagyon szórványos adatait ismerjük a Brit-szigetekről. Kelet felé Kínáig terjedt el Ázsia mérsékelt övi részén. Az Alpokban és a Kárpátokban 1800 méteres magasságig fordul elő. Magyarország minden tájegységén megtalálható.
Élőhelye
Leginkább ritkás erdőkben, erdőszegélyeken, cserjés helyeken, dús növényzetű réteken, parkokban, temetőkben, nagyobb kertekben él – gyakorlatilag bárhol, ahol a lárva táplálékául szolgáló csigák elegendő számban találhatók.
Aktivitása, élettartama
A nőstény által lerakott tojásokból 3–5 hét múlva kelnek ki az 5 milliméteres első stádiumú lárvák, melyek 5–6 vedlés után, 1–2 év alatt érik el végleges, akár 25 milliméteres nagyságukat. A teleket tehát a harmonikaszerűen összehúzódó lárvák vészelik át a talaj repedéseibe vagy korhadt növények közé húzódva. Általában áprilistól októberig, többnyire éjszaka aktívak, bár tavasszal, nyirkosabb időben nappal is láthatók. A szárazságot nehezen viselik, 45 százalékos relatív páratartalom már a vesztüket okozza. Lassan bár, de mászkálnak, néha a potrohuk végével segítve a mozgást hernyószerűen araszolnak a talajon és az alacsony növényeken.
Az utolsó stádiumú lárvák bebábozódnak, majd 8–15 nap múlva, május-júniusban kikelnek a kifejlett bogarak (az imágók), melyek alkonyatkor és éjjel aktívak. A nőstények szinte egyáltalán nem mozognak. A hímek alacsonyan repülnek, és néha mesterséges fényforrásoknál is megjelennek. Az imágók élete kizárólag a szaporodásról szól, ennek végeztével (pár nap után) elpusztulnak.
Táplálkozása
A nagy szentjánosbogár lárvái csigákkal táplálkoznak (a csigafajokat illetően nem válogatósak). Az éhes lárva a csigát kémiai érzékszervei segítségével keresi. Ha megtalálta, csatornás rágójával többször megharapja, és emésztőfolyadékot juttat áldozatába, mely a csigát megbénítja és szöveteit részben feloldja. A lárva az elfolyósodott szöveteket felszívja. A lárva magánál sokkal nagyobb csigákat is megtámad (akár kétszázszor akkorákat is), és a támadást a nagyobb csigák néha – súlyos sebekkel ugyan, de – túlélik. A kisebb csigákat azonban a lárva teljesen elfogyasztja.
Nyálkával szennyeződött testét a potroha végén lévő, elágazó nyúlványokból álló szervvel tisztogatja meg, mely használaton kívül befelé hajlik. (Ez a szerv tapadásra is alkalmas, így a közlekedésben és a mászásban is segíti az állatot.)
A kifejlett szentjánosbogarak nem táplálkoznak, legfeljebb némi folyadékot vesznek magukhoz. Rövid életük alatt a lárvakorukban felhalmozott tápanyagaikat élik fel.
Szaporodása
A nőstény szentjánosbogár a teljes sötétség beálltakor (Magyarországon este 10 óra körül) kapcsolja be lámpását. Általában mozdulatlanul ül a talajon, legfeljebb a növényekre mászik fel, hogy fénye észrevehetőbb legyen. Potrohát néha jobbra-balra csóválja vagy felgörbíti, ez még inkább megkönnyíti a hím dolgát, mely repülve, a fényt figyelve keresi a nőstényeket; hatalmas, lefelé irányuló szeme éppen erre szolgál, és a nőstényt akár 50 méterről is észreveszi.
Ha a nőstény nem találkozik hímmel, két óra múltán kikapcsolja a fényét, és elbújik. Ezt legfeljebb 10 napon át ismétli; ha ez idő alatt nem sikerült párosodnia, elpusztul.
Ha a párzás megtörtént, a nőstény nem világít többé, hanem maradék energiáját a tojások érlelésére és a tojásrakásra fordítja. Nyirkos helyeken 3 nap alatt rakja le 50–100 tojását, amelyek gyengén világítanak. Élete ezután véget ér.
A fénykibocsátás
A nagy szentjánosbogár folyamatosan világít (a kis szentjánosbogár nősténye és a trópusi fajok nagy része azonban fajra jellemző frekvenciával és mintázattal villog). A kifejlett szentjánosbogarak életében a fénykibocsátás (biolumineszcencia) a hím és a nőstény egymásra találásának eszköze.
A fény a luciferin nevű szerves vegyület (benzotiazol-származék) oxidációja közben keletkezik: a folyamatot a luciferáz nevű enzim katalizálja. A luciferin ATP (adenozin-trifoszfát), magnéziumionok és oxigén jelenlétében oxiluciferinné alakul, miközben fotont bocsát ki.
A fénysejtekből (fotocitákból) álló világítószervet sűrűn behálózzák az légcsövek, ezért jó az oxigénellátottsága. A fénytermelő folyamat a fénysejtek egyik sejtszervecske-típusában, a peroxiszómákban zajlik. Nyugalmi állapotban – tehát amikor a bogár nem világít – a fénysejtek mitokondriumai elhasználják az oxigén nagy részét, így a peroxiszómákba kevés jut belőle. A bogár úgy kapcsolja be a fényt, hogy idegi aktivitással nitrogén-oxidot juttat a fénysejtekbe, ami gátolja a mitokondriumok oxigén-felhasználását. Így a légcsövek által szállított oxigén eljuthat a peroxiszómákba, és ott lezajlik a fénykibocsátással járó kémiai reakció.
A szentjánosbogaraknak a lárvája is világít, bár sokkal gyengébben, mint a nőstény. Az ő esetében azonban a fény mint szexuális hívójel nem jön számításba, nála a fénynek figyelmeztető (aposzematikus) szerepe van. Filogenetikai elemzések során kiderült, hogy a világítás képessége a szentjánosbogarak tágabb rokonsági körében előbb megjelent, mint maguk a szentjánosbogarak, és a figyelmeztetés volt az eredeti funkciója. A szentjánosbogarak testnedve ugyanis mérgező szteroidot (lucibufagint) tartalmaz, és a fénnyel üzenik a ragadozóknak, hogy célszerű eltekinteni az elfogyasztásuktól. A világítás rendeltetése eleinte a mérgeket tartalmazó imágók esetében is az lehetett, hogy felhívja a figyelmet a mérgező anyagokra, majd ezután lett a szaporodásban szerepet játszó szignál. A szentjánosbogarak is a méregtartalmuk miatt engedhetik meg maguknak, hogy kültakarójuk lágy és sebezhető maradjon.
A szentjánosbogarak által kibocsátott fény úgynevezett hideg fény. A folyamat ugyanis nagyon jó hatásfokkal működik: a fény előállításához használt energia közel 98 százaléka a fénytermelésre fordítódik, miközben hő alig keletkezik. (A felforrósodó villanykörtéknél a ráfordított energia mindössze 4 százalékát teszi ki a fény.)
Mit tehetünk a szentjánosbogarakért?
A nagy szentjánosbogár az elterjedési területének peremvidékein (például Nagy-Britanniában) ritka, és állományai lokálisan veszélyeztetettek lehetnek. Magyarországon azonban gyakori. Élőhelyeinek tönkretétele, a rovarirtószerek túlzott használata azonban nyilvánvalóan nem válik előnyére. Megtelepedését és szaporodását elősegíthetjük, ha a növényzet természetességét óvjuk, ez ugyanis a bogáron kívül a zsákmányul szolgáló csigáknak is kedvez. Parkokban, kertekben, temetőkben hagyjunk olyan részeket, ahol őshonos lágyszárúak a maguk kedvére tenyészhetnek. A változatos, mozaikos táj kialakítása a szentjánosbogár hasznára válik. A zárt erdőkben a hímek nehezebben veszik észre a nőstényeket, az egyhangú nyílt területeken pedig a bogarakat és a csigákat is jobban fenyegeti a kiszáradás – a tisztásokkal tagolt erdők vagy a facsoportokkal tarkított rétek azonban pont nekik valók.
A nyári estéken egyszerre világító szentjánosbogarak serege megkapó látványosság, melyet eszközként használhatunk a biolumineszcencia, e különös természeti jelenség megismertetésére. Az Alcsúti Arborétum már több éve rendez ilyen hangulatos programot a nyár pontosan meghatározott napjain.
A szentjánosbogarak kultúrtörténeti vonatkozásai
A világító „bogár” a félelmekkel teli nép fantáziájában babonákban, mondákban oldódott fel. Természetes, hogy az egykori emberek az egyes fajok között alig, vagy nem tettek különbséget, bár az Európában honos szentjánosbogár-fajok elterjedése közötti eltérések az egyes vidékeken fellelhető néphagyományban is megmutatkoznak. Az egyszerűség kedvéért most mi sem különböztetjük meg az egyes fajokat, hanem összefoglalóan a „szentjánosbogár” megnevezést használjuk.
A szentjánosbogár legrégebbi fennmaradt magyar elnevezését Conrad Gessner Historiae Animalum című munkájában találjuk: éjjeltündöklő-bogaracska és villancsó. A magyarban napjainkban is általánosan használt szentjánosbogár név Szilády Zoltán szerint a német Johanniskäfer vagy Johanniswürmchen egyszerű fordítása. Némi óvatosságra int, hogy A magyar nyelvjárások atlasza szókincsének gyűjtése során derült ki, hogy a Kárpát-medencében élő magyar lakosság számos esetben a verőköltő bodobácsra és a vörös alapon feketén pettyezett katicabogarakra is a szentjánosbogár elnevezést használja.
De hogyan kapcsolódik egy világító bogár Szent Jánoshoz? Szent János napja a szlávoknál Szent Iván napja, azaz június 24., a nyári napforduló időpontja. Szerte Európában ekkor hatalmas tüzeket gyújtanak, s a tűz fölött átugrálnak, hogy Szent Iván bő termést adjon. A szerző szerint így lett ez a tüzes bogárka szentjánosbogár. Mások a bogár elnevezését a Bibliából vett sorhoz kötik: „[János] égő és világító lámpa volt, de csak ideig-óráig akartatok a fényében gyönyörködni” (János evangéliuma 5. fejezet: 35.).
A néphit szerint Szent János (Szent Iván) napjának estéjén, június 24-én a földben rejlő kincs felett láng csap fel, s a szorgalmatos kincskeresők könnyedén ráakadhatnak. A nagy szentjánosbogár rajzási csúcsa valóban június végén van, ezért a Szent János éjszakáján kincset kereső emberek könnyen találtak „tüzet”. Ha azonban tüzetesebben megnézték, csalódva hagyták ott, mert kincs helyett fénylő bogarat találtak. Smuk Antal véleménye szerint a szentjánosbogár név ebből a legendából eredeztethető.
Európa-szerte számos népi névalakjával találkozhatunk. Az olaszországi Ascoli környékén a lucciola-a-cappella névvel illették és a gyermekek a kalapjukra tűzték. Szicíliában, Messina vidékén a „pásztor fényének” (luci i picuraru) nevezték, Palermo térségében „világíts a pásztornak” (fa lustru o’zu picuraru) szólították. A mai Koper (Szlovénia, olaszul Capodistria) egykori lakói „kis Hold”-nak (luneta) hívták.
Itália népei gyakorta szentekkel azonosították, és női szentek nevét kapta a szentjánosbogár. Bologna vidékén Szent Katalin után Catlena-nak, Catanzaróban Szent Klára után Santa Chiara-nak hívták, és az olasz gyermekek (az egykori Porto Maurizio vidékén) „gyere le” (cala-bassa) megszólítással csalogatták.
Animisztikus világképet tükröz, hogy Vicenza vidékén a „halottak fényének” (ciari-morti) gondolták. Ez az elképzelés rokonságot mutat a német nyelvterületek hiedelemvilágával, ahol a halottak örökkön égő lelkének a szimbólumaként tekintettek a szentjánosbogárra. A francia Côte d’Or megyében halotti lámpásnak, vagy a holtak lámpásának (lanterne de moo) tartották, az olasz Montana környékén pedig a tisztítótűzből származó lelkeknek, zarándokoknak (pellegrini) vélték, akikért imádkozni kell.
Az európai folklórban számos történet ismert a világító bogarak kincsjelölő és időjárásjós szerepéről is, de gyakran kísértetlényekkel, lidércekkel tévesztettek össze, mert mindkettő tévútra vezetheti az embereket. Az alkémisták büszkék voltak arra, hogy a bogarat nappal is világításra tudják bírni. Plinius szerint a mezőgazdaságban jósló állat: rajzása az árpa érettségét és a köles vetésének az idejét jelezte. Az olaszországi Piemont régióban „aratónő”-nek (messonera) is hívják. A csehországi Böhmerwalde környékén úgy tartották, ha a szentjánosbogár fényesen világít, szép idő lesz. A bogarat a hajdani Vesztfália területén a gyerekek is időjóslásra használták: a bogarat a kezükre ültették, és ha az elrepült, jó időt jelzett, de ha ottmaradt, esős időre kellett felkészülni. A Kárpát-medence területén gyűjtött idősjóslásokban is szerepel a szentjánosbogár. A csíki székelyek úgy tartották, hogy „Ha a szentyános-kabalái este seregestől rebdesnek a víz felett, hô’nap és jó üdő lesz”.
A menekülőket a szentjánosbogár fénye vezeti ki a Baradla-barlangból
In: TATÁR P. 1859: Az aggteleki barlang eredete vagy: A föld alatti bujdosók. – In: Tatár Péter rege kunyhója. Bucsánszky Alajos kiadása, Pest
A keresztény mitológiában a szentjánosbogár védőangyalként is megjelenik. Egy morva legenda a szentjánosbogarat segítőként említi: egy úton járó imádkozik védőangyalához, mert útja a sötétben, veszélyes szakadék szélén vezet. Oltalmazója szentjánosbogarat küld a segítségére, amely megvilágítja az ösvényt, majd a veszély elmúltával hirtelen eltűnik.
Az eltévedteket vezető szentjánosbogár a magyar mondavilágból is ismert. A történet egy rablóról szól, aki a Baradla-barlang feletti hegyen magasodó várában élt, és onnan sanyargatta, fosztogatta a környék lakóit. Egyszer beleszeretett egy szegény özvegyasszony gyönyörűséges leányába, aki anyjával és kedvesével, egy juhásszal a barlangba menekült. Valaki azonban elárulta őket, és a rabló szolgáival a rejtőzködők nyomába indult. Az üldözők a barlangban eltévedtek, míg a menekülőket a szentjánosbogarak vezették ki a föld alatti labirintusból. A monda versbe szedett változatát Tatár Péter közölte 1859-ben, Az aggteleki barlang eredete, vagy: A föld alatti bujdosók címmel. A vers ihlető forrása mindmáig tisztázatlan, valószínű, hogy nagyobbrészt az írói fantázia szülötte. (A Tatár Péter írói álnéven ismertté vált Medve Imre (1818–1878) hazánk egyik legtermékenyebb ponyvaírója volt.) A történet másik változatát Erasmus Schwab adta közre 1865-ben. Ez a Schwab-féle változat bukkan fel Dudich Endre és Jakucs László leírásaiban.
Egy dél-olasz monda szerint az Úr egy szentjánosbogarat küld egy fogolyhoz, amely sötét celláját világítja meg. (A szentjánosbogarat számos népi hiedelem világító gyertyával is azonosítja.) Egy másik legenda úgy tartja, hogy miután egy szentjánosbogár átrepült Keresztelő Szent János szüleinek házán, felkereste az újszülött Jézust és megvilágította a bölcsőt.
A szentjánosbogár Európa számos vidékén az elrejtett kincs szimbóluma volt. A svábok szerint a bogár fénye elásott kincset jelez, míg Svájcban sokhelyütt Goldkäfer-nek is hívják.
Meglepő, hogy a mágiában alig jelenik meg. A bűvös képességekkel bíró bogarat boszorkánykenőcsökben használták, más helyeken „bűvös golyót” készítettek belőle, amellyel tévedhetetlen lövést lehetett leadni, hiszen a golyó mindig eltalálta a megcélzott személyt vagy állatot. Jósállatként is sokfelé hittek benne: az előtor hátának mintázata sokakat keresztre emlékeztetett, ezért szerencsehozónak tartották. A belga néphit szerint, aki június 24-én fog egy szentjánosbogarat, annak szerencséje lesz. Észak-Németországban az élet hosszát kérdezték tőle. Svájcban misztikus tartalmat kapcsoltak a bogárhoz, amelyet tejbe áztatott kenyérmorzsával etettek, mert ugyanígy táplálták a házi kígyót is. Másutt azonban balszerencsét hoz a bogár. Az egykori német Baden tartományban, ha a jászol alatt találtak rá, akkor az a közeli halál előjele volt.
Amíg a szentjánosbogár a német, olasz és szláv népek körében közkedvelt szereplője a meséknek és mondáknak, meglepő módon a magyar népi kultúrában alig ismert. A Hajdú-Bihar megyei Sápon a szentjánosbogarat afrodiziákumként használták: fejét az ételbe keverték. Más vidékek tréfás meséiben is találkozunk a szentjánosbogár szerelmi vágyfokozó erejével. A Vajdaságban a nemi képességeivel hencegő férfi azt állítja, hogy a nőt úgy tudja kielégíteni, hogy annak nemi szerve szikrázik, és szerelmeskedés közben szentjánosbogarakat ereget magából.
Betegségek gyógyításánál is felhasználták: „Veszettség ellen e szert főzik meg és itatják az illetővel: Isten tehénkéje, szt. János előtt szedett ezerjófű, szt. György előtt villám által ütött fa forgácsát, körisbogarat, tavaszkor szedett körisfa bimbóját, szt. György előtt szedett rutafát, szt. Iván-bogarat, karácsonyi morzsát, két karácsony közti tojáshéjat és szt. Iván hajnalán mezitláb járván, az ember talpára lábujja közé ragadt virágokat és fűveket”.
Kínában a szentjánosbogár a szépség és az állhatatosság szimbóluma. Ez feltehetően abból a történetből származik, miszerint a híres tudós, Jiu Yin, aki igen szegény családból származott, gyermekkorában állítólag szentjánosbogarak fénye mellett tanult, s később valamennyi vizsgáját sikerrel letéve nagy hírnévre tett szert. Számos japán haiku és fametszet főszereplőjeként jelenik meg a szentjánosbogár. Japánban nagy hagyománya volt a „szentjánosbogár-fogás” ábrázolásának, amikor előkelő hölgyek legyezővel vadásznak a bogárra és dobozba gyűjtik az elfogott példányokat. Saiseki 1750-ben, Kunisada 1786-ban és Hosoda Eishi 1798-ban készített metszetei ilyen jeleneteket örökítenek meg.
Szerzők/forrás: Merkl Ottó, Vig Károly, György Zoltán (http://www.magyarrovartanitarsasag.hu/)
