A Bódva bal partján, a Szalonnai-hegység vonulatának ÉK-i részén egykor 384 m magasságba emelkedő Esztramost, szó szerint lefejezte a hegy tetején 1948-tól 1996-ig folyó kőbányászat. A 312 m-es bányaszint fölé emelkedő csúcsrégiójából csupán a botanikai ritkaságokat őrző ún. rákói oromrészt és egy magányos “sziklaszigetet” hagyott meg. Ez utóbbi rejti az egyetlen fennmaradt képviselőjét azoknak az ásványkiválásokban rendkívül gazdag, tágas barlangüregeknek, amelyek – két határozott szintet alkotva kb. 320 ill. 305 m tszf. magasságban – a hatvanas és hetvenes években tárultak fel a bányaművelés során. A miskolci egyetem egykori kiváló geológusprofesszorának nevét viselő Esztramosi Földvári Aladár-barlang “megmenekülése” egyben a barlangok 1961. évi teljes körű védetté nyilvánításának első kézzelfogható eredménye is. Az első olyan barlangunk, amelyet egy működő kőbánya területén, védőpillér kijelölésével (azaz az üregrendszert magába foglaló kőzettömeget elkerülő művelés előírásával) sikerült – ha nem is teljes épségben – megőrizni.
Feltárása
A természetes bejárattal nem rendelkező, körös-körül kavernaszerűen záruló barlangot az ún. XII. bányarészen végzett robbantások egyike tárta fel 1964 októberében.
A mintegy 190 m összhosszúságú, s lényegében három tágas teremből álló üregrendszer felderítését a Vörös Meteor barlangkutató csoport tagjai végeztek el; tőlük származik – Esztramosi-barlang néven – annak első publikált említése (Dénes, 1964) és első térképe (1967) is. Ám a barlang jogszabályi védettségének fenntarthatósága – ellentétben lévén a “népgazdaság” érdekeivel – hosszú éveken át kérdéses volt. Sorsáról csak 1967-ben, a mindössze 50 x 150 m alapterületű védőpillér kijelölésével született végleges döntés, amelynél jelentősen közrejátszott a szakmai szervezetek egyöntetű kiállása és a sajtóban megjelent cikkek sora is. Addigra azonban a megfelelő lezárás hiányában képződményei már jelentős károsodásokat szenvedtek: a legszebb, legérdekesebb alakzatok eltűntek, a tömegesen megjelenő függő- és állócseppkövek nagy részét pedig vandál módon összetörték. A barlang eredeti, érintetlen állapotáról sajnos fényképfelvételek sem igen maradtak fenn, de a felfedezéskori hihetetlen képződménygazdagságot jól jellemzi, hogy még így, hajdani pompájának maradványaiban is az Aggteleki-karszt térségének leglátványosabb barlangjai közé tartozik.
Természeti viszonyai
A barlang kiépített, lezárt bejárata a védőpillér DK-i oldalfalának tövében nyílik; ami elhelyezkedése folytán a hegyet nemzetközi hírű őslénytani lelőhellyé avató őskarsztos hasadék-kitöltések egyikének maradványait és – ipartörténeti emlékként – a különböző bányaudvarokat egykor a felszín alatt összekötő szállítóvágat egy szakaszát is megőrizte. Befoglaló kőzetét a kőbánya nyersanyagát képező, középső-triász korú világosszürke kristályos mészkő alkotja (Steinalmi Mészkő Formáció), ám ez a barlangban szinte csak a mennyezeten tanulmányozható: minden egyéb felületet ásványkiválások borítanak. Határozott tektonikus preformáció sem nagy méretű – átlag 10 m szélességű és 20-30 m hosszúságú – termeinek, sem az azokhoz csatlakozó kisebb oldalfülkék kifejlődésében nem mutatható ki; a kőzettömeget átjáró törésvonalak lefutását főként a szabályos sorokba rendeződött cseppkőképződmények jelzik.
Az Esztramosi Földvári Aladár-barlang formakincsének legfeltűnőbb eleme a termek egységesen 306-307 m közötti tszf. magasságban húzódó, vízszintes mennyezete. Ez a szokatlan, szintes kifejlődés az Esztramos ismert barlangjai közül kizárólag a 305 és 320 m-es barlangszint üregeire volt jellemző (a hegy mélyebben kialakult barlangjai alapvetően hasadékjellegűek), így ez ma már csak itt tanulmányozható. A barlang másik jellegzetességét alkotó “kőcsillárok” azonban sajnos nem vészelték át a védőpilléren kívül folytatódó robbantásokat: e különleges, a mennyezethez csak egy vékony nyakkal kapcsolódó, hatalmas körbeoldott sziklanyelvek sorra leszakadtak, s az aljzaton heverő tömbjeik felett csak az egykori illeszkedési helyek azonosíthatók. E tömbök illetve az oldalfalak látható szálkő-felületei üstösen oldottak; s többnyire hasonló öblös oldásformákkal, minden átmenet nélkül zárulnak a termek tágas szelvényei is. Mindezek az elemek az üregrendszer karsztvízszint alatti kialakulásmódjáról tanúskodnak; a mennyezet síkja pedig nagy valószínűséggel éppen az egykori karsztvízszintet jelöli. Az Esztramos őslénytani lelőhelyei a barlang korának behatárolását is lehetővé teszik, melyek szerint e 305 m-es barlangszint üregeinek kioldódása legkésőbb a felső-pliocénre (azaz legalább 2 millió évvel ezelőttre) tehető; vagyis a Földvári-barlang az ország bizonyíthatóan legidősebb barlangjai közé tartozik.
Képződményei
A hegy fokozatos kiemelkedésével egyre magasabban a karsztvízszint fölé kerülő üregrendszerben így a beszivárgó vizeknek bőséges idejük volt arra, hogy ásványkiválások tömegével díszítsék fel a tágas barlangtermeket. A cseppkődrapériákkal lépcsőzött, hatalmas cseppkőlefolyások szinte az oldalfalak és az aljzat teljes felületét beborítják; túlfolyó vizükből helyenként kisebb-nagyobb cseppkőmedencék alakultak ki. Ezek egy részét ma is víz tölti ki, másoknak viszont már csak a helyét jelzik az egykori medenceperemet szegélyező színlőkiválások. A párkányokról és a mennyezetről sztalaktitok ezrei csüngenek alá, melyek közül sajnos csak a kisebb, egy-két arasznyi példányok maradtak épségben; a többiek az alattuk fejlődő állócseppkövek zömével együtt a vandál pusztítás áldozatául estek. Arra is találunk azonban példát, hogy maga a természet emésztette el korábbi alkotásait: a legbelső, legépebben fennmaradt terem D-i végében a mennyezetre kicsapódó pára oldotta vissza tövig a függőcseppköveket. Többnyire sértetlenek viszont a termeket harántoló törésvonalak mentén sorakozó méretes cseppkőoszlopok, amelyek tömege valóságos “cseppkőerdővé” változtatja a barlang egyes részeit. Számos képződményen a múltban rajtuk keletkezett repedések “forradásaiként” értékelhető, penge-, taraj- és koszorú-szerű kinövések is láthatók. A cseppkőalakzatok oldalain, részben e kinövésekhez kapcsolódva gyakoriak a bizarr, kukac-szerű görbecseppkövek: a heliktitek; míg a védettebb zugokban azok dárdaként előremeredő, agancs-szerű változatai is megfigyelhetők.
A cseppkőképződmények látványát tovább fokozza a rajtuk lefelé egyre vastagodó rétegben megjelenő borsókövek tömege; amelyek között az apró gömböcskékből álló, a gombaszerűen szétterülő, illetve a vékony, korallszerű ágakban végződő változatok egyaránt megtalálhatók. Szakmai szempontból azonban a legnagyobb különlegességet az a mattfehér, puha, nedvesen szinte kenhető anyag képviseli, ami hazánkban egyedülálló mennyiségben fordul elő a barlang középső termében, több cm vastagságban beborítva annak cseppkő- és borsókő-lerakódásait. E hegyi tejnek nevezett kiválástípus anyagát itt (a Budai- vagy a Villányi-hegység hasonló képződményeire jellemző magnéziumkarbonát-ásványokkal ellentétben) a kalcit – pontosabban annak mikroszkopikus szálakból álló változata, a lublinit – alkotja; s egy meghatározott szintig terjedő, színlőszerű megjelenése arra utal, hogy kiválása ugyanúgy a terem alján egykor felgyülemlett állóvízből történt, mint az idősebb képződmények felületét itt “feltüskéző”, hegyes kis kalcitkristályoké.
A különböző képződési feltételeket jelző kiválások egymásra településének sorrendje alapján a cseppkőalakzatok fő tömegének keletkezése a barlang fejlődésének egy korábbi időszakához kapcsolható; s erre enged következtetni a törött felületeiken látható átkristályosodott szerkezet és az említett „forradások” nagy száma is. Ma már csepegő víz is csak időszakosan észlelhető, s a jelenleg is aktívan fejlődő, „élő” alakzatok csupán töredékét képviselik a barlang képződményeinek. A barlang üledékes kitöltését a cseppkövek törmeléke, a „kőcsillárok” leszakadt tömbjei, valamint a bejárati terem omladékblokkjai mellett némi vörösagyag alkotja; amelynek bemosódott anyaga a kiválások egy részébe is beépülve színében is változatossá teszi azok formagazdagságát.
(ANPI archívum, Egri Csaba)
