Az Esztramos többségében triász időszaki mészkőből álló tömbje, a Bódva felőli (É-i) oldalán tektonikusan érintkezik a szintén triász dolomittal. E törési zónában képződött a mára már kibányászott vasérc, melynek művelése érdekében hajtott tárók, vágatok sok, többségében változatos kiválásokkal díszített természetes üreget nyitottak meg. Ezeknek egyike a Rákóczi-barlang, melynek térképén is jól felismerhetők a hegy egészére jellemző kőzettörési irányok. A barlang néhány pontján a vastartalmú (limonit) telérek ma is láthatók.
Rákóczi-barlang
A barlang feltárása, megismerése
Az Esztramosi kőbánya műhelyépülete mellett induló, kettős bejáratú (Csillés- és Szallagos-) tárón át egyaránt megközelíthető oldaltáróban, mintegy 160 m távolságra található a Rákóczi-barlang. Mélyben fekvő üregét a bányászok kezdetben a munkálatok során kitermelt meddővel el akarták tömedékelni, de miután ez a több tonna anyag beöntése után is reménytelennek bizonyult, tervükkel felhagytak. A barlang első bejárásakor csak az 1. sz. tó környékét ismerték meg a bányászok, s e szakaszról készült 1958-ban az első térkép is. A további járatok feltárását, valamint a két tó kiterjedésének felderítését a Vámőrség barlangkutató csoportjának tagjai, Szilvássy Gyula vezetésével 1964-ben végezték el.
Az 1968-ban megkezdett búvármerülések eredményeként az 1. sz. tóban elért legnagyobb mélység 11 m volt, de új szakaszok feltárását a meddő-feltöltés megakadályozta. Az FTSK Delfin könnyűbúvárai a 2. sz. tó D-i falán, a vízfelszín közelében lévő szifonnyíláson átúszva azonban bejutottak az ún. Vörös-tenger ág 40 m hosszú levegős járatába, ahol a falakat a száraz részekre jellemző ágas-bogas korallszerű képződmények díszítették. Az Amphora KSC búvárai 1972-ben a tó DNY-i oldalánál majd 1976-ban a DK-i végében is 32 m mélységet értek el. A rendszeresnek nem mondható felderítő merüléseket 1978-tól néhány éven át gátolta, hogy a barlangot kezelő Rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum igazgatója a kutatási engedéllyel rendelkező Delfin csoport tagjainak bejutását a barlangba lehetetlenné tette. A vízalatti feltárás első szakasza 1984-ben zárult. Főként Kalinovits Sándor, Maróthy László és Kollár K. Attila munkájának köszönhetően az addig beúszott szakaszok hossza elérte a 300 m-t és a 44 m mélységet. A víz alatti munkálatokat a Plózer István Víz alatti Barlangkutató Szakosztály, Szabó Zoltán vezetésével 1998-ban újította fel. A Barlangtani Intézet megbízásából végzett térképezési munkák során feltárt új járatoknak köszönhetően a Rákóczi-barlang vízalatti szakaszainak összhossza az egész rendszernek több mint a felét teszi ki (350 m), a legmélyebb pont pedig 44 m mélységben található.
A barlang kialakulása
A Rákóczi-barlang befoglaló kőzete ugyancsak a kőbánya nyersanyagát képező, középső-triász korú világosszürke kristályos mészkő (Steinalmi Mészkő Formáció). Az üregesedés vízszint alatti oldódással történt, a barlang alját ma a Bódva-folyó szintjével megegyező, azzal némileg együtt változó szintű tavak töltik ki. A különböző vízszintjelző kalcitkiválások (apadási szinlő, szegfűkalcit) alapján tudjuk, hogy a jelenleg átlag 10-30 m mélységű tavak szintje időszakonként lényegesen magasabban volt. Az Esztramos kis alapterületű, önálló tömbjének belsejében nem tudott jelentős vízáramlás kialakulni, így az elszórtan kioldódó, kisebb-nagyobb üregek nem alkothattak összefüggő rendszert. A Rákóczi-barlang két hatalmas teremből áll, amit hasadék köt össze. A magasba nyúló, tagolt falfelületű termeinek felső részén jól játszanak a vízalatti oldódásra jellemző gömbüstös záróformák, melyekben a kiválásokat a páralecsapódás okozta visszaoldódás tette tönkre.
Képződmények
A barlang legtöbb szakaszán a kőzeten átszivárgó csapadékvízből erős csepegés észlelhető. Néhol a kiválások erősen visszaoldódtak, ami feltételezhetően összefügg azzal, hogy a hegy tetejének teljes leművelése miatt megváltozott a víz kémiai összetétele. A csepegő vízből kiváló cseppkövek és a párolgás során képződő borsókövek egymás utáni sorrendje bizonyítja, hogy a pleisztocén éghajlatingadozás miatt a beszivárgás és a belső légmozgás többször változott a barlangban.
A hegytömb legtöbb ürege, így a Rákóczi-barlang is a kalcit anyagú kiválások különösen dús és változatos előfordulásáról nevezetes. Termeiben gyakoriak a több méteres függőcseppkövek, gyakran a borsókövekről lógnak le. Ritkábbak a bekérgezések, a tavak miatt pedig állócseppkövek csak kevés helyen tudtak kifejlődni. Ezeknek egyik érdekes csoportja egy leszakadt függőcseppkő oldalára nőtt rá, kisméretű mozdonyt formázva. Az Ékszerdoboz nevű részen erősen visszaoldott cseppkőzászlók- köztük hatalmas bokrokat képező heliktitekkel - és oldott felületű lefolyások láthatók. A több ponton tömegesen előforduló heliktitek egyik példánya 10 cm-nél hosszabb szigony alakúvá nőtt.
A borsóköveket régen hévizes eredetű kiválásoknak tartották. Ma már tudjuk, hogy legtöbb típusuk a beszivárgó oldatok teljes elpárolgása során képződik. Erre feltehetően a mainál hidegebb, szárazabb klímájú időszakban volt lehetőség. Az ország más barlangjaiban is gyakori gömbölyű borsók mellett itt 2-5 mm vastag, több cm hosszú “pálcikákból” álló ökölnyi csoportjaik egész falat borítanak be. Ennek az egyedülálló típusnak alapját néhány mm vastag kalcittűk képezik, amik az állóvízű tavak jellegzetességei. A kisebb csoportokban növekvő “szegfűkalcitok” minden kristályszirmára borsókő nőtt rá a szárazzá vált barlangban. A kiálló kőzetéleken levő borsókon gyakran tűkristályok pamacsai fejlődtek. A kiépítés során a járdát magasan az aljzat felett vezették, ahol ezekből még ép, sértetlen csoportok láthatók. A falon,több helyen az egykori vízszintre utaló – ritkaságnak számító - apadási szinlők ismerhetők fel, melyek létüket annak köszönhetik, hogy amikor a tó vízszintje hosszú időn keresztül közel azonos magasságban volt, de jelentős áradás-apadás történt benne, akkor a vízfelület és a fal érintkezési vonalán egymás fölött 1-1,5 cm-re vékony kiválásbordák fejlődtek egyre hosszabbra.
A barlangnak a különböző típusú kiválások nagy mennyisége mellett azok többszörös váltakozása, valamint a színgazdagság ad egyedi képet. A cseppkövek és borsókövek egymásra települése kevés hazai üregrendszerben ennyire változatos és látványos. A kőzet sötétszürke alapszínét fekete rétegecskék tagolják; a cseppkövek barna és vörös árnyalatai mellett a borsókövek és szalmacseppkövek fehér színe éles ellentétet jelent. A mélyben a zöld színű mozdulatlan, teljesen átlátszó víz tükrözi a kiválásokat. A második tó fölött függő, vöröses-barna cseppkövek lefelé szélesedő alakjára még ma nincs elfogadott magyarázat. Ugyanitt barnásfekete, vörös és hófehér képződmények láthatunk közvetlen közelről.
A páratlan látványosságot nyújtó barlang képződményei a feltáró munka, a látogatás legtöbbször – óhatatlanul - csak a közlekedés eredményeként jelentősen károsodtak, de az ásványgyűjtés sem volt ritka. A járatok talppontját és a viszonylag szűk hasadékok falát borító ásványkiválások védelme, valamint a károkozás nélküli közlekedés biztosítása érdekében az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság 1992-ben a barlangot vaslétrák, lábakon álló hidak és járófelületek kialakításával, valamint világítás létesítésével kiépítette és bemutathatóvá tette.
Útvonal
A látogatók a két ponton is lezárt tárón át jutnak el a barlangba levezető, az egykor ledobott törmelék által letarolt hasadékig, ahol a falhoz simuló erős lejtésű vaslépcső vezet, a fentről már látható az 1. sz. tó felett kialakított pihenőhelyre. Először itt tűnik fel a teljes falfelületet borító tömeges megjelenésű borsókő-cseppkő kiválásegyüttes formagazdagsága. Néhány lépcső a lábakon álló hídra vezet, ahol jobbra lent még látható az 1. sz. tó vize, balról néhány méter után pedig a “Fagylaltos pult” borsóköves felületén levő, színes cseppkövecskék következnek. Jobbról a kanyarnál a kőzetéleket tűkristályok csoportjai díszítik a borsóköveket. Meredek, szűk lépcsősoron felfelé haladva jobbra a pálcika-borsókövekből álló barna “tűpárnák” alján fehér szalmacseppkövek lógnak. Bal oldalon nagyméretű, szabályos gömbölyű borsókövek, ágas-bogas szegfűkalcitok tömege borítja a falat. Felérve az egykori “Aranykalitka” letördelt cseppkőrácsának helyére, a kiépítés során lemélyített átjáró falán láthatóvá vált képződmények rétegsora tanulmányozható. A szürke kőzeten kalcitlemezek halmozódtak fel, amiknek belsejét a vízfelszínen kiváló, vékony hártya alkotja. Ezen cseppkő, borsókő, majd vastag fehér cseppkő fejlődött. A külső felületet nagyméretű borsókövek zárják le. Rövid lépcsősor után a 2. tó fölötti kialakított terasz a barlang leglátványosabb képződményeire nyújt kilátást, köztük a magasból lelógó, lefelé szélesedő vöröses-barna cseppkövek, borsóköves környezetben. A tovább kanyargó lépcsősor a végpontot jelentő teraszig vezet, ahol a kinyitható vaslemez alatti függőleges létra a víz színén létesített merülőbázisig mélyül.
A Rákóczi-barlang fokozottan védetté nyilvánítását (1982) aktív voltának, genetikai és hidrológiai jelentőségének, valamint minta értékű ásványkiválásainak köszönheti. A rendszer bejárása gyakorlatilag csak turistaöltözéket és világítóeszközt igényel.
(ANPI archívum, Virók Viktor)
