Dr. Zámbó László
1936-2017
Hajdani tanítványaként, későbbi főtitkáraként, úti- és szerzőtársaként, és talán barátjaként búcsúzom Zámbó Lászlótól az egész magyar karszt- és barlangkutató társadalom nevében.
Zámbó László 1936 októberében, Szekszárdon született. Élete végéig megőrizte a két világháború közti családban szerzett tulajdonságait: puritán módon a tudománynak, közelebbről a karsztkutatásnak élt, a világi élet hívságai egyáltalán nem érdekelték. Szerény és csendes maradt akkor is, amikor tudományos eredményei, tanszékvezetői beosztása és nemzetközi hírneve alapján lett volna mire büszkének lennie.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1961-ben szerzett biológia-földrajz tanári oklevelet. Már az egyetemen kitűnt szorgalmával, a karsztok iránti érdeklődésével. Ennek eredményeként Bulla Béla professzor, a Természetföldrajzi Tanszék nagy tekintélyű vezetője 1963-ban odavette a tanszékére. Attól kezdve nyugállományba vonulásáig oktatott a tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, végül docensként, és 1991-1994 között ő lett a tanszék vezetője is. Kutató geográfusok, földrajz tanárok és geológusok, geofizikusok nemzedékeit tanította generációkon át. Legszívesebben szűkebb szakterületét, a talajtant, valamint Magyarország földrajzát oktatta.
Nála a kutatás és az oktatás szoros kapcsolatban állt. Fő kutatási területe a talaj hatás vizsgálata volt a karsztosodás folyamatára: méréseit Aggtelek-Jósvafő vidékén, elsősorban a Béke-barlangban és annak felszínén folytatta, ahol egyedülálló, saját ötlete alapján, hihetetlen ügyességgel és találékonysággal kivitelezett észlelőkertet épített ki. Sportolói múltjának köszönhetően nem ijedt meg a fizikai munkától, a nehézségektől. A barlang fölötti töbör tetejében és oldalában több helyen, valamint a töbör természetes feltöltésének aljában kiásott 10 m mély (!) gödörben (melyet petróleummal átitatott vasúti talpfákkal támasztott ki, ami a nedvességnek is ellenállt: így a gödör ma is bejárható) beszivárgás mérőket és egyéb műszereket helyezett el. Tanúsíthatom, hogy Japántól Kanadáig nemzetközi hírű professzorok jöttek hozzá, köztük Derek Ford, a karsztkutatók doyenje is személyesen szemlélte meg a Béke-töbri észlelőkertet, és nagy elismeréssel nyilatkozott róla. Mindenki ámulattal tanulmányozta, hogyan tudja megmérni a nyílt sziklafelszínen, vékonyabb és vastagabb avar- és talajtakaró alatt a különböző meredekségű lejtőkön a kőzet oldódását. Ehhez több évtizedes kitartó munkára volt szüksége.
Szívesen tartott terepgyakorlatot kutatási területén: 1981-ben magam is részt vettem egy ilyen gyakorlatán. Lenyűgöző volt lelkesedése, kutatói alázata. Saját példájával tanított, nevelt bennünket: ő kelt föl elsőnek, bevásárolt, volt, hogy főzött is a tanítványoknak. Nem volt szigorú, de azt elvárta, hogy mindenki becsülettel végezze munkáját, egyéni feladatait. Mindenkivel külön foglalkozott. Tanítványai szeretettel is voltak iránta. A mérésekbe, amiket már akkor elkezdett, amikor ez a hazai földrajztudományban még nem volt szélesen elterjedt, önzetlenül bevonta hallgatóit is. Egy bulldog szívósságával harcolt a szűkös egyetemi lehetőségek között, hogy megteremtse a vizsgálatokhoz elengedhetetlenül szükséges pénzügyi hátteret, pl. a talajlevegő szén-dioxid tartalmának in situ mérési lehetőségét. Mint az én tanszékem hajdani rekonstrukciós felelőse, jól emlékszem, hogy az ezredforduló előtt, az új egyetemi épület tervezésekor az egyetemi vezetők többször is visszautasították kérését az esőztető akna létesítésére. Végül mégis megépítették, és így úttörő módon mérni tudta a különböző talajminták azonos méretű mészkődarabokra gyakorolt hatását.
Nem elégedett meg az egyetemen szerzett tudással: már felnőtt fejjel, egyetemi oktatóként is újabb egyetemi szakokat végzett el. 1983-ban hidrológusi, 1986-ban talajtani szakmérnöki végzettséget is szerzett. Már 1969-ben nagy sikerrel védte meg egyetemi doktori értekezését. Aggteleki kutatásait soha sem tartotta lezártnak, mindig elégedetlen volt, újabb és újabb adatokat gyűjtött: 16 évig készítette kandidátusi disszertációját, ami olyan jól sikerült, hogy bírálója az akadémiai doktori fokozat odaítélésére is méltónak tartotta.
Méréseit számtalan kiszállás során végezte: magam is többször vele tartottam, amikor laptopjára „leszívta” az elmúlt hónap mérési adatait a barlangban. Azt mondta, 9,5 millió adatot gyűjtött össze: ebből akarta a nagydoktori értekezését megírni. Sajnos, ez nyugdíjazása és többek féltékenysége miatt nem sikerülhetett.
Viszonylag kevés cikket írt, de tanulmányai széles körű nemzetközi érdeklődésre tarthattak számot. Derek Ford meghívta Kanadába vendégelőadónak, és közösen keresték fel a Föld számos karsztterületét. Hosszabb időt tölthetett Japánban is Kazz Yoshimura professzor vendégeként, ahol tanulmányozhatta a trópusi és szubtrópusi karsztokat. Emlékszem, közös ázsiai tanulmányutunkon is mindenhonnan talajmintát hozott. Sok mintája feldolgozására nem maradt ideje: számtalan anyagminta várt vizsgálatra a szívének oly kedves Kisorosziban, ahol valóságos menedékhelyet épített ki magának és családjának végtelen szeretettel: nem véletlen, hogy ott is akart végleg megpihenni.
A karszttudomány nagy és pótolhatatlan vesztesége, hogy kutató munkáját nem tudta befejezni.
Zámbó László 1991 és 1995 között Társulatunk elnöke volt, munkáját nagy szakmai hozzáértéssel, mindenki megelégedésére végezte.
Nyugodjék békében!
Leél-Őssy Szabolcs
geológus, egyetemi docens
ELTE-TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet
