Az “Év vadvirága”-i 2015-ben a tollas szegfüvek
Szokatlan módon az év vadvirága 2015-ben nem egy növényfaj, hanem egy fajcsoport lett, amit fehér szegfüvek vagy tollas szegfüvek néven (Dianthus Sect. Plumaria) szoktunk emlegetni. A hazánkban előforduló tollas szegfüvek egymáshoz nagyon hasonlóak, nehezen elkülöníthetők, és ez indokolja együttes kezelésüket. A csoport azonban jól felismerhető, hiszen a többi hazai szegfűtől eltérően fehér és tollasan rojtos szélű szirmaik vannak.
A hazai tollas szegfüvek több fajt foglalnak magukban: a kései szegfűt (Dianthus serotinus), a balti szegfűt (D. arenarius), az István király-szegfű (D. regis-stephani), a Lumnitzer-szegfű (D. lumnitzeri) és a korai szegfűt (D. praecox).
Az ide tartozó szegfüvek tömött párnát képeznek, számos meddő hajtással, levelük szürkészöld. Virágaik a 15–45 cm magas száruk csúcsán és oldalágain rendszerint magánosan állnak. Szirmuk fehér, hosszan rojtos-sallangos. Kertekben ültetett rokonuk a tollas szegfű (Dianthus plumarius), melynek gyepje szintén dekoratív, tollas virágai fehérek vagy rózsaszínűek lehetnek.
Az országban sokfelé előfordulnak, de míg a kései szegfű és a balti szegfű homokterületeinken él, addig a többi faj a Középhegység sziklagyepeiben elterjedt. A kései szegfű a Duna–Tisza-közének homokbuckáin gyakori, míg a balti szegfű csak a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben fordul elő. Hasonló eltérés mutatkozik a sziklalakó tollas szegfüveink elterjedésében is: a Dunántúli-középhegységben élő István király-szegfű a Keszthelyi-hegységtől a Budai-hegységig nyílt dolomit-sziklagyepekben gyakori és megvan Vác mellett a Naszályon is, a korai szegfű csak a Bükk és a Tornai-karszt néhány pontján fordul elő, a Lumnitzer-szegfű elterjedéséről pedig elég ellentmondásosak az ismereteink.
Hasonló megjelenésű szegfűfajok a környező országok hegyvidékein is élnek így a Balkánon és a Déli-Kárpátokban az al-dunai szegfű (D. petraeus), a Keleti-Kárpátokban a tűlevelű szegfű (D. spiculifolius), a Tátra mészkőszirtjein a nálunk is megtalálható korai szegfű (D. praecox) az Alpokban pedig a francia szegfű (D. monspessulanus).
Elkülönítésük nem csak az érdeklődők, természetjárók számára nehéz, de a szakemberek számára is komoly feladat. Ebben nem csak a fajok morfológiai hasonlósága, hanem magyar és tudományos elnevezéseik kissé kaotikus mivolta is nagy szerepet játszott és játszik. Elég csak megemlíteni, hogy nevüknek ellentmondóan májustól a fagyokig találhatunk virágzó példányokat mind a korai-, mind a kései szegfű állományaiban. A csoporton ma is folyó kutatások eredményeként ismereteink további bővülésére, a fehér szegfüvek Kárpát-medencei evolúciójának feltárására számíthatunk.
Mivel minden fehér szegfüvünk kis elterjedésű, endemikus növény, illetve a balti szegfű nálunk reliktumként fordul elő, ezért hazánkban minden fajuk védett: a sziklalakó szegfüvek 1982 óta állnak védelem alatt, jelenleg fokozott védelem alá esnek; természetvédelmi értékük 10000 Ft. A két homoki faj közül a balti szegfű 1982 óta, a kései szegfű pedig 1996 óta védett; jelenleg is védettek, természetvédelmi értékük 5000 Ft.
Mindegyik fehér szegfüvünket élőhelyük megszűnése, leromlása veszélyezteti leginkább. Bár többségében védett területeken fordulnak elő, állományaikra komoly veszélyt jelent a(z egyébként illegális) terepmotorozás. Védelmük érdekében úgy tudjuk a legtöbbet tenni, ha természetes élőhelyeiket nem háborgatjuk és ügyelünk arra, hogy más is így tegyen.
Szerző/forrás: Barina Zoltán evvadviraga.hu
